Köszöntő: Ha együtt sírunk, együtt nevetünk…

Viharos esztendő végéhez közeledünk, még azzal sem áltathatjuk magunkat, hogy jövőre már csak rossz emlék marad. Szinte megmosolyogtató visszatekinteni az akkor sorstragédiának tűnő madárinfluenzára, a ma sem múló afrikai sertéspestisre, a kora tavaszi aszályra, mert utána megérkezett a mindent és mindenkit megváltoztató új koronavírus. Életbe léptek a drákói szabályok. Aztán májusban eleredt az eső… És enyhítették a korlátozásokat, mégsem oldódott a stressz: mi lesz, ha jön a még keményebb második hullám? És jött is. Lapzártánkkor napi öt-hatezer volt az új betegek száma, és több mint százával haltak az emberek. Újra bezártak az éttermek, a kávézók, estétől kijárási tilalom volt érvényben, miközben a riadt fertőzésgyanúsaknak napokat, heteket kellett várniuk a covidtesztre, amíg a halálosan túlterhelt egészségügyi szolgálatnál sorra kerülhettek.

A karácsonyi ünnepek előtt Európa-, sőt világszerte is egyre nagyobb a baj és a pánik, amit a vakcinakutatás eredményeiről, a leendő gyógyszerekről szóló hírek sem tudnak csillapítani. A másokban már csak vírusgazdát, ellenséget látók körében már akkora az elkeseredés, a társadalmi feszültség, hogy apró szikráktól, közlekedési konfliktusokban is összeverekednek ismeretlenek az utcán… Ahelyett, hogy a mindennapi válságok legyőzésére bölcsen összefognának. Európa-szerte sokan már fenyegetően, kirekesztően tüntetnek, uszítanak mások ellen. Hadat üzentek a zöldek is a közellenségnek tekintett – nekik is élelmet termelő – gazdáknak. De ha ilyenkor sem a közös, társadalmi cél az első, akkor lám, lassul a gazdaság, gyorsan nő az eladósodás, az államháztartási hiány, amely itthon már el is érte a 35 000 milliárd forintot.

Máshol is egyre kevesebb a pénz, azaz mind nagyobb a harc a most és majd megszerezhető uniós forrásokért a gyengülő versenyképesség javítására. Főleg akkor, ha kőbe vésik a közös agrárpolitikában a növényvédőszer-használat ötvenszázalékos és a műtrágya radikális csökkentését. Kemény feltételek, de nem vitás, a közös, globális cél: a fenntarthatóság érdekében előbb-utóbb mindenkinek vállalni kell, „össze kell fogni”, de a lengyel–magyar vétóval aligha megy.

E mintát látva – hiába vált be Nyugat-Európában a szövetkezés – nem meglepő, hogy itthon még az öntözésre, az új piacok elérésére sem tudnak összeállni a szomszéd gazdák sem, mert ahogyan a bioszövetség elnöke fogalmazott, amikor nagy a kereslet, senki sem akar összefogni, de amikor nem tudnak eladni, „ti találjatok nekünk piacot”…

De talán megjön az aranyat érő „májusi eső”: valami máris elindult. Elmauer Tibor kakasdi kajszitermelő is felismerte, hogy tíz hektárral egyedül esélytelen a láncokhoz bejutni. Belépett tehát a tészbe, amely felkutatja a piacot, és közösen termelik meg a szükséges mennyiséget. De csak akkor persze, ha – mint mondta – „együtt sírunk, együtt nevetünk”.

Szirmai S. Péter, főszerkesztő, top agrar magyar kiadás

A cikk a top agrar magazin 2020/12. számában jelent meg. A teljes lapszámot és az összes korábbi kiadást elolvashatja a www.laptapir.hu oldalon.

Facebook Comments