Széljegyzet: Hová tűntek az ürgék?

 

Olvasom: „a biológiai sokszínűség fenntartása érdekében” közös állásfoglalást írt alá a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, az Országos Magyar Vadászkamara és az Országos Magyar Méhészeti Egyesület a közelmúltban. A gondok közismertek: az utóbbi tizenöt évben harmadával csökkent a fajok száma, az apróvadak ritkulása egyenesen tragikus. Harminc év alatt negyedére esett vissza a világban a vadon élő és háziasított megporzó rovarok száma. Az ötvenes évek fordulóján végzett első átfogó gyomfelvételezés óta harmadára csökkent a gyomfajok száma hazánkban, miközben a gyomborítottság nőtt.

Pekár István gazdálkodó

Veszélyben a biodiverzitás! Újabbnál újabb programok születnek, józan ésszel felmérhetetlen, tékozlónak tűnő támogatásokkal próbálják elejét venni a kipusztulás szélére sodródó fajok eltűnésének. E „könnyű pénzekre” azonnal rárepülnek a tudósvilág ügyeskedői, akik a különleges „célterületeken” – a szikes pusztán, a rekettyésben, a vizes élőhelyen – „vizsgálatokat folytatnak”, a legtöbbször valós eredmény nélkül. A következtetések ugyanis csak elméletiek: megállapítások, feltételezések, amelyek gyakorlati javaslatokat nem adnak, mégsem akarja senki a gazdálkodó embert partnerként bevonni az érdemi feltárásba. Őket jobb esetben is inkább csak érdektelen érintettnek vagy egyenesen természetpusztítónak tekintik, pedig bevonva a munkába – kevesebből is nagyobb – eredményeket tudnának elérni.

Még a járványban is rendíthetetlen városi kirándulók is megállapíthatják, hogy az állatokkal legeltetett gyep is mennyivel más, több, mint a gépekkel pusztán „kultúrállapotban” tartott rét. Mégis, az uniós támogatások bevezetése óta eltelt lassan húsz év is kevés volt ahhoz, hogy a természetet károsító, semmilyen árbevételt nem hozó, de a támogatásoptimalizáláshoz kézenfekvő „szárzúzózást” kivezessék a gyakorlatból. Féltucatnyi sikeres gazdálkodónak tettem fel a kérdést: „Szerinted a megtakarított pénzemen állatot vegyek, vagy olcsó legelőt?” Kivétel nélkül a legelőre és hozzá a szárzúzóra – esetleg a termékenyebb völgyek kaszálására – voksoltak.

Én tizenöt éve legeltetek húsmarhákat a Cserhátban. Nap mint nap tapasztalom, hogy a legeltetett területek környezetében mennyivel több a rovar, a madár. A saját szememmel látom a „trágyalepényekben” a rovarok által fúrt lyukakat, ahol a petéik fejlődnek. Látom a galacsinhajtókat és még számos olyan rovarfajt is, amelyet meg sem tudok határozni. Minden trágyafolt terített asztal a madaraknak…

Úgy 2015 táján a szlovákiai Murányi-fennsík Nemzeti Park munkatársai kerestek fel, hogy egy határon átnyúló pályázattal 200 ürgét telepítenének a területemre. Nógrád megyében harminc-negyven évvel korábban igen gyakori volt ez a vidám mókusféle rágcsáló, de akkorra már csak egy területen élt ürge. Azért tűntek el a szakemberek szerint, mert egyre kevesebb a legeltetés. A nagy fűben ugyanis nehezebben mozog az ürge: a ragadozók elől nem tud időben az üregébe bújni.

Az élővilág sorvadásának sok más oka is van: a kemikáliák, az óriástáblák, a gőzhengerszerű nagygépes agrotechnikai gyakorlat. Már soha nem tér vissza a „régi világ”: a buja őstermészet, de a helyzet jobb is lehetne. A környezetünket gyógyító módszereket azonban a területet ismerő, tisztességgel használó gazdálkodók nélkül nem fogják megtalálni, pedig égető szükség van már rá. A Belső-Cserhátban már nemcsak az állat- és növényvilág sorvad: ötven év alatt a felére-harmadára csökkent a kis falvak lakossága. A lélekszámuk kevesebb, mint a 19. század közepén volt.

Értük vajon kik és mikor írnak majd felhívást?

Facebook Comments